Mozgássérült vagyok, de van életem

Körül vesz a lengyel családom, mégsem vagyok boldog. Még 10 napig itt lehetek, mégis már az jár a fejemben, mi lesz ha innen elmegyek. Hogy örüljek, amikor utána hirtelen kimegy a talaj a lábam alól? Soha senkinek nem tudtam elmagyarázni mit érzek az elutazás napján. Olyan mintha valami meghalna bennem. Ugyannyira vagyok magyar mint lengyel, mégis itt érzem igazán otthon magam. Nem csak a családomra értem, hanem Varsóra is. Ha van valami ami otthon hajtani fog előre az az, hogy ide költözhessek, méghozzá az egyetemi kollégium után egy albérletbe, mert a szociális otthonok hálózata sajnos ugyanolyan mint Magyarországon. Az egyetlen értelmet a gazdagréti átmeneti otthonnak, ebben látom - felépíteni az itteni jövőm. Bebizonyítani magamnak és a környezetemnek, hogy képes vagyok minimális segítséggel, normál lakókörnyezetben élni.  A fájdalmas az, hogy a legnehezebb időszakban leszek a legtávolabb a helytől ahol élni szeretnék. 680km-re marad a lelkem legkeményebb küzdelmeim helyszínétől, és ez nem mindig hat ösztönzőleg. Hiányozni fognak a barátaim, az ölelések, a tanáraim akiktől rengeteget tanultam, és akik miatt úgy érzem, egy nagy időpocsékolás Ez az otthon ülés. Györgyit és a masszázs leszámítva - ami azért nem ki dolog - nem sok értelmét látom ott bárminek Olyan szakra járok, ahol teljesen elvették a kedvem a tanulástól, olyan témából kell szakdolgozatot, ami csak 50%-ban érdekel, olyan lakásban kell élnem amiben kicsit sem érzem jól magam, olyan emberek "felügyelete" alatt akik kicsit sem hisznek a varsói kiköltözésem sikerében. Banálisnak tűnhet a mondat, mégis, csak egyszer élek, az életem 90%-a nem az elképzeléseim szerint alakul. Persze, az élet nem fenékig tejfel az életem, mindig is tele lesz nehézségekkel mint bárki másé, és a mozgássérültség már csak hab a tortán, mégis úgy gondolom, hogy nem mindegy merre dől a mérleg nyelve. Telnek a hónapok és lassan az évek, néha már azt érzem, csak a remény éltet. Én még fiatal vagyok, egy szavam sem lehet, viszont azok felett kiknek tudását szívnám oly mélyen magamba, elszáll az idő, és magamra maradok tudásra szomjazva, magányosan, egyedül....