Mozgássérült vagyok, de van életem

Már hétfőn este megnéztem a busz menetrendet, hogy még véletlenül se késsek el a kedd reggeli nyelvvizsgáról. Két alacsony padlós buszt is kinéztem magamnak és eldöntöttem hogy már a hamarabbihoz kimegyek és így akkor se lesz fennakadás, ha az kimarad...

Pechemre mindkét busz kimaradt, 50 percet kellett várnom. Erre nem számítottam. Az is bosszantott, hogy kezdtem betaknyosodni (ami mára kiteljesedett), féltem hogy a beszédem nem lesz érthető. 50 perc várakozás után végre megjött a busz. Amikor odaértem az épülethez ránéztem a telefonom órájára és láttam hogy csak 6 percet késtem. Kiszámoltam hogy lépcsőjáró liftezéssel együtt se lesz ez több 15 percnél. Jött a portás meg a vizsgabiztos hogy segítsenek lemenni a lépcsőjáróval az alagsorba. Felmentem rá, le is mentünk, de a biztonsági korlátot nem lehetett felnyitni. Na több se hiányzott! Kiborultam. Persze nem sírtam, de nem sok hiányzott hozzá. Hiába mondogatta a vizsgabiztos hogy megvárnak és nem maradok ki, nem igazán tudtam megnyugodni. Vagy háromszor lifteztettek le és fel, majd ezt feladták. A vizsgabiztos hívott 4 embert segítségül. Egyikük ölbe vett és lent leültettek székre, majd négyen lehozták a kocsim. A második emeleten a folyosón várakoztam és a többi várakozó beszélgetését hallgattam. Nem kellett volna mert beparáztam: Olyanokat mondtak, hogy a vizsgán a vizsgáztató meg sem szólalhat mert annyira komolyan veszik a felvételt diktafonra. Már épp az járt a fejemben hogy mi a fenét keresek én itt, amikor megjelent Kasia. Ennyi is elég volt ahhoz hogy teljesen megnyugodjak. Amióta ismerem (kb. másfél éve tanít) ő azon kevés tanáraim egyike, aki teljesen a helyén kezeli a mozgássérültségem és elsősorban embert lát bennem. Talán ő az ki legjobban kezeli a dolgot mind közül. Az biztos hogy számomra ez nagyon nagy nyugalmat ad és emellett maga a személye is. Szóval megláttam őt és Dorotát is aki szintén mindig kedves velem és őket megpillantva rögtön megnyugodtam. Bementünk egy terembe ahova én is simán bejutottam mert a többi vizsga egy olyan teremben zajlott, ahova egy lépcső vezetett lefele. Elkezdődött a  vizsga, 10 perc után kikapcsolt a monitor amin a különböző szintek feladatsora volt látható. 5-10 perc feszült várakozás következett. Diktafont nem szabadott kikapcsolni, így nem beszélgethettünk, de azért amikor ismét kezdtem kiborulni, akkor azért ügyesen diplomatikusan meg tudott úgy nyugtatni, hogy az még a diktafonon is megállja a helyét. Azt hiszem ezt nevezik profizmusnak.:) Bár nem mindenki tud segíteni nekem a "Kérem nyugodjon meg, lélegezzen mélyeket" mondatokkal mert ha mások mondják akkor sokszor az ellenkező hatást érik el és csak még jobban nevetek, de tekintve a belé vetett bizalmam, várható volt hogy meg tud nyugtatni. 5 perc várakozás után a vizsgabiztos kicserélte a monitort, de az ép csak addig működött amíg megnéztem a képet ami a témakifejtéshez tartozott. Ennek ellenére ez már nem volt nagy akadály, így folytattuk a vizsgát. Vizsga után kicipeltek az épületből. Folytatódott a napom mint minden kedden. Kettőkor nem tudtam kijutni az A épületből így várhattam a szerelőkre, de már ez is kezd megszokottá válni.

Este kicsúsztam a kocsimból és beszorultam a komódom és a kocsim közé. Azt hittem a padlón éjszakázom. Végül becsuktam a szemem és arra a két emberre gondoltam, aki a legtöbb energiát adta nekem mostanában: Kasiára (ELTE Lengyel szakának legobjektívebb és számomra legjobbfej tanárnője) és Gergőre, a legjobb barátomra. Arra gondoltam, hogy ők biztos azt mondanák meg tudom oldani a helyzetet.. Ez a gondolat annyi erőt adott, hogy meg is oldottam. Az összes erőmet összegyűjtve felhúzta magam az ágyra és így elértem a csengőt. Innentől Márti segített. Mozgalmas egy kiddi nap volt.

Ma főleg a náthámmal küzdök. Nem jutottam be az órára mert a kocsim annyira lassú lett hogy idős emberek is megelőztek. Éjjel feltöltöm és holnap megnézik a fiúk.

19.-ig nem írok, mert holnaptól vizsgákra készülök.