Mozgássérült vagyok, de van életem

Nem tervezek nagyon visszamenni az időben, de talán kicsit illene  az elmúlt időszakot hogy rálássatok az elmúlt öt hónapban történt változásokra, merthogy abból van bőven:

Gergő a legjobb barátom. Évek óta mellettem van, jóban és rosszban,. pedig nem mindig volt egyszerű velem szót érteni. Nem is olyan régen még attól is rettegtem hogy a viselkedésem egy több mint 8 éves barátság sinyli meg. Bár orvos sosem diagnosztizálta, úgy gondolom depressziós voltam, ami az évek során egyre csak mélyült. Nem láttam az élet értelmét, úgy éreztem nem kellek senkinek, nem tudok semmit, sose lesz munkám, családom. Az se könnyítette meg az életem, hogy folyton Gergőhöz hasonlítottam magam. Az ő élete az én szememben tökéletes volt. Nem akarom leírni az élettörténetét, elég annyi, hogy nagyon magabiztos, talpraesett fiatalember, aki létrehozott egy diákönkormányzatot a volt iskolánkban Nyíregyházán, több szervezetnél dolgozott és önkénteskedett éveken keresztül. Minden olyasmi ami az én életemből hiányzott. Fizikailag egy problémám volt, az, hogy nem tudok önállóan, segédeszköz nélkül járni, ő meg igen. Talán emiatt hisztiztem a legtöbbet. Úgy gondoltam, kocsiban semmire nem vagyok képes. Nem jelentett pozitívumot sem az érettségi, sem az egyetemre való bekerülés. Ezeket túl természetesnek vettem, és folyton mást és többet akartam. Gergő mondhatott akármit, éveken keresztül, lepergett rólam. Tudtam hogy igaza van, de itt megállt a tudomány. Másokat hibáztattam változtatás helyett. Egy napon ugyan úgy döntöttem átjelentkezem a Debreceni Egyetemre és új életet kezdek, de az utolsó pillanatban megfutamodtam, mert ugye sokszor az az egyszerűbb. Ez volt talán az utolsó csepp a pohárban, Gergő kezdett belefáradni az állandó harcba. Próbálta még pozitív irányba irányítani a figyelmem, de már egyre kevesebb lelkesedéssel. Időközben mindenkit elmartam magam mellől, idővel már minden rajta csattant. Ígérgettem hogy minden más lesz, de nem változott semmi, mert nem tettem semmiit a változásért. Nemes egyszerűséggel elmerültem az önsajnálatban. Többször megfordult a fejemben az öngyilkosság gondolata is, de kisérletet sosem tettem rá, mert túlságosan félek a haláltól. Az is tény, hogy mozgássérültként még öngyilkosságot sem egyszerű elkövetni. Egy időben már ennek felismerése is frusztrált. Egy este az egyetlen ember aki még mellettem állt, azt mondta, elege van, leveszi rólam a kezét, innentől kezdve azt csinálok az életemmel és úgy cseszem el ahogy akarom. Egy olyan embertől aki mindig is sokat jelentett számomra és akinek mindig is adtam a véleményére, jobban fájt ez mint egy erős szópárbaj. Egyszerűen lemondott arról hogy valaha is sikerül megváltoznom. Akármennyire is fájt, megértettem a döntését.  Nem ígértem neki semmit, hisz igéretekkel tele volt a padlás. Elköszöntem tőle, kikapcsoltam a gépem, félórát zokogtam a sötét szobában, és eldöntöttem hogy addig nem beszélek vele amíg nem változtatok valamin. Elmentem pszichológushoz, amit már nagyon régóta javasolt. Kicsit segített. Szépen lassan kezdtem újra felépíteni életem legfontosabb barátságát, de idővel rájöttünk hogy a pszichológus segítsége nem elegendő. Egyre többször előkerült a kérdés, hogy miért nem mentem Debrecenbe. Kifogásokat kerestem mint akkoriban mindenre, de az igazság az volt, hogy túlságosan féltem kilépni a komfortzónámból. Egy alkalommal hogy lezárjam aznapra a témát, kijelentettem hogy ha már nem mentem le, keresek Gyógytornászt vagy masszőrt aki segít javítani a fizikai állapotomon. Gergő ismert annyira hogy tudja, teljesen ismeretlen dologba nem kezdenék, de a KoroKan masszázs már régi téma volt nálunk, csak nagyon sokáig abba a kategóriába tartozott amelyikben azok a témák voltak amikről csak vitatkoztunk. Most is halogatni terveztem a dolgot, csak hogy az én drága barátom gyorsabb volt nálam. Talált egy KoroKan masszőrt a második kerületben aki egyben gyógytornász is, Györgyit. Három utcányira volt tőlem, a munkássága is igéretesnek tűnt, tudtam hogy most vagy soha. Írtam egy e-mailt az állapotomról, hamar válaszolt is hogy szívesen fogad, hívjam majd fel időpontot egyeztetni ....

Hát igen, én utálok telefonálni, nagy stressz ez nekem, főleg ha valakivel életemben először beszélek. Nem egy kitűzött célom hiúsult már meg emiatt. Most nem futamodhattam meg, már csak Gergő miatt se. Mint gondolt volna rólam ha ezért se teszek semmit? Remegő kezembe vettem a telefont, és felhívtam. Nem vette fel, de azt még az e-mailben jelezte hogy ilyen esetben visszahív. Így is tett. Biztos remegett a hangom, mert iszonyatosan izgultam. Kicsit oldotta a bennem lévő feszültséget hogy felajánlotta, tegeződjünk. A beszélgetésből persze így sem maradt meg túl sok a fejemben. Épp hogy az időpontot megjegyeztem, ja és azt, hogy van pár lépcsőfok. Pár nappal későbbre már meg is beszéltük az első alkalom időpontot. Nagyon készültem. Be voltam zsongva az újdonság érzéstől.  Azt már tudtam, hogy hosszúnadrágban fog masszírozni, de azt nem tudtam milyet vegyek fel. Eljött a nagy nap. Aznap vagy fél órát tervezgettem az útvonalat, Juci barátnőmmel együtt. Amikor egy-egy ember meghallotta hogy csak ilyen közelre megyek, csak nevetett. Tényleg viccesen nézhettünk ki a google térképet bújva. Mint ahogy utólag kiderült nem volt túlzás a részünkről, merthogy még így is sikerült eltévedtem. Felhívhattam volna már akkor Györgyit, de nem tettem. Inkább kérdezgettem a járókelőket. A hét perces távot fél óra alatt tettem meg, de egy ilyen bénázást bekalkulálva nem késtem el. Feladtam a leckét Györgyinek már a lakásba való bejutás kapcsán is. a nehéz kocsim megpróbáltuk rámpán felvinni, de végül csak segítséggel sikerült megoldani. Amikor nagy nehezen bejutottunk, egy nagyon intenzív masszázsban lehetett részem. Nagyon élveztem, és pár perc múlva már tudtam, hogy nekem erre van szükségem. Igen ám, de kezdtem elszomorodni. Túl sérültnek éreztem magam ehhez az egészhez. Nem várhatom el senkitől hogy hetente végig csinálja velem ez a procedúrát a bejutással. Az önzőség lenne részemről.... Ezt nem mondtam el, neki, ehelyett amennyire csak tudtam, arra koncentráltam, hogy élvezzem, azt az egy órát ha már egyszer bent vagyok.  A jövő kérdését persze nem lehetett kikerülni. Nem volt ez egy könnyű beszélgetés, mert az eszem mást súgott mint a szívem. Györgyi felajánlotta hogy kijár hozzám a Marczibányi térre, de ez az opció nem jöhetett számításba. Végül abban maradtunk hogy legközelebb megpróbálunk bottal bejutni. Nem nagyon bíztam a sikerben, de abban is biztos voltam hogy bármit megteszek.a bejutásért. A fontos az, hogy bármit, de nem bármi áron. Számomra Györgyi egészsége volt a legeslegeslegelső a sorban, de rögtön utána az következett, hogy nem adom fel! Igen, én, aki már többször meg akartam halni, most küzdeni akartam teljes erőmből és ez a mai napig így van. Következő alkalommal már vittem a botjaimat is, és végig idegeskedtem a bejutást mert ettől függ minden. Nem volt könnyű, de sikerült És nagyon nagy örömet okozott mikor Györgyi rábólintott hogy járhatok. Hát így kezdődött a mi kis közös történetünk. És hogy mi történt azóta? olvassátok vissza a facebookon.

Folyt. köv. itt.